Egy Origo cikk kommentjei között találtam a minap, nincs köze a bloghoz, inkább magamnak mentettem le a szövegezést, előre is bocsánat ha valakit zavar, de fontosnak éreztem lementeni.
"Sajnálatos módon Magyarországon a kormányzat - a MOL részvények értékét féltve - hadat üzent a bioetanolnak, és megfosztotta az embereket a relatíve olcsóbb üzemanyag lehetőségétől, a hazai ipart egy húzóágazattól, a hazai mezőgazdaságot pedig egy potenciálisan hatalmas munkahely-teremtő képességű szakterülettől.
Az úgynevezett "környezetvédőkkel" nem érdemes foglalkozni, a greenpeacesek meg a többi majomhorda lényegében minden ellen tiltakozik, meg az ellenkezője ellen is, ebből élnek, nem is rosszul, hiszen ezek bérbevehető álcivil szervezetek, melyeket egyes nagyvállalatok pénzelnek, egymás ellen, afféle szabad zsoldoshordák.(leginkább az a sok lelkes , buta, beképzelt városi bölcsészfiatalt sajnálom, akiket bepaliznak, és ezsközkénzt hazsnálnak mocskos üzelmeikhez.)
Az olaj korszakának hamarosan úgyis vége. Nem azért, mert elfogy az olaj. A kőkorszaknak sem azért lett vége, mert elfogyott a kő. A technológia túllépett a büdös petrón.
Tudománytörténészek régi vesszőparipája, a történelmietlen „mi lett volna, ha” alappéldázata: miért nem épített technikai civilizációt Makedónia és Róma? Mikor Arisztotelész, Pütagorasz, Euklidész, Archimédesz, Ptolemaiosz, Hérón és követőik zsenije minden továbbiként lehetővé tette volna, hogy gőzgépet, elektromosságot teremtsenek? Hiszen ma már tudjuk, hogy ismerték a fogaskerekes-mechanikus számológépeket, Hérón gőzgépet, Archimédesz mindenféle mechanikus erősokszorozó gépet épített. Valójában a válasz kézenfekvő: mert k..vára nem volt szükségük rájuk. Ezek a dolgok akkoriban nem voltak piacképesek, mert az olcsó rabszolgamunka felülírta a gépesítést. Ne nézzük le ezt, hogy „bezzeg akkor”. Tudnivaló: a Mercédesz kecskeméti gyárában is sok helyütt azért nincsenek ipari robotok, mert használatuk nem térül meg, az élőmunka itt olcsóbb! (Mi a különbség a multinál a melós és a robot között? Ha a robot elromlik, megjavítják, a melóst kidobják, hoznak egy másikat. A robotért pénzt adtak, a melós ingyen van.) A szénre az óta van igény – a XVIII. Század közepe óta – mióta gőzgépek vannak, az óta az ipar kenyere, és még elég sokáig az is marad. Időközben rájöttek a kokszolás titkára, így a kohászatban is használni lehet (a középkorban kizárólag faszénnel olvasztottak vasat, a nyers szén – magas kéntartalma miatt – erre nem alkalmas, a nyersvasat tönkreteszi). Kőolajra az óta van igény, mióta belsőégésű motorok vannak. Az első olajkutakat az 1840-es években fúrták Pennsylvániában, ekkoriban a petróleumért kutatták a kőolajat, a világítóolaj volt a hasznos anyag, minden más frakció szemét, hulladék. A kőolaj desztillációja során a petroleumnál könnyebb, lobbanékonyabb frakcióval nem is igazán tudtak mit kezdeni, a benzoégyantára emlékeztető szagú, ezért „benzin”-nek nevezett könnyűpárlatra 1840-1880 között lényegében nem volt kereslet, legfeljebb zsírtalanításra, később esetleg sebek fertőtlenítésére használták. Akkoriban a benzint, mint haszontalan valamit sokszor egyszerűen a tengerbe öntötték! Óh, boldog békeidők. Mikor az ifjabb Benz elkötötte a papa találmányát, Mannheimben a gyógyszertárba ment üzemanyagért, hogy hazajusson, a patikus azt hitte, kitört a háború, ennyi sebbenzin egy hadseregnek is elég, a kölök elvitte a teljes készletet (1886). A dízelolaj se kellett a kutyának se, ezt a frakciót forró acélcsövekben elkrakkolták, hogy belőle világítógázt nyerjenek, innen a „gázolaj” elnevezés. Egyébként a villamos világítás elterjedésével visszaesett a világítóolaj iránti kereslet, 1940-1960 között a száz éve még kapkodott petróleum jutott ugyanerre a sorsra: kiöntötték a semmirevaló anyagot. Még szerencse, hogy az óta elterjedtek a sugárhajtású repülőgépek, és a petróleumot feldolgozva kerozinná, ismét van piaca. Hogy a kőolaj problémáját megértsük, ejtsünk pár szót arról, hogy miért nem tüzelt a középkor embere szénnel, és a szén árának –értelmetlen – emelkedése után mért tért vissza a paraszt a fatüzelésre, száz év széntüzelés után. Ha valaki veszi magának a fáradtságot, nézzen utána, miről írta a lapok a háború után Európa-szerte, 1945-46 és 1946-47 telén. Fagyoskodik Európa, mindenhol szénhiány van (bányák, bányagépek tönkrementek, bányászokat lelövöldözték az elmúlt hat évben, az újjáépítés iszonyatos mennyiségű szenet igényel, vasút, közút, híd meg nincs a szállításhoz). Mit csinált a parasztember? Kiment a kert végébe, kivágott egy fát. Mit csinált a városi? Eszébe se jutott, inkább fagyoskodott, mert úgy megszokta száz év alatt, hogy tüzelő=szén. A parasztnak sose kellett a szén, egyszerűen azért, mert fa nő bárhol, felvágni mindenki tudja, a szén viszont nincs mindenhol, ergo, pénzt kell adni érte, márpedig az igazi paraszt egyrészt utál függeni bárkitől (világmegváltóék: kommunisták és liberálisok nagy egyetértésben, ezért tekintik hármas számú közellenségnek (az egyház és az értelmiség után) az önálló, józan, büszke parasztembert), másrészt pedig az igazi paraszt kb. úgy ad ki pénzt, mintha a vérét hullajtaná cseppenként. Az olaj baja ugyanez, monopólium teremthető rá, kevés helyen van, nincs akárkinek, azaz az, aki olajat (gázt) használ, ki van téve a monopóliumnak, azaz: a packázásnak és az önkénynek. Összességében tehát a kőolaj egy eléggé problémás árucikk. Aki a gazdaságát olajra rendezi be, különösen a mai világban, vessen magára. Az az ország, amely kormányának „energiaügyi kormánybiztosa” annyit tud nyögni a hírtévé mikrofonállványába, hogy lám, milyen ügyesen még több gázvezetéket építünk és összekapcsolunk Kirgizisztánnal, Türkmenisztánnal meg Hátasztánnal, jövő héten is építünk egy új gázturbinás erőművet, és ha kimegyünk a szobából, kapcsoljuk le a villanyt, nos, az ne higgye, hogy a globális versenyben jut valamire. Okosabbak már régen nem ezen a pályán futnak, hanem kikerülték az egészet.Mit is akarok ezzel mondani? Körülbelül és nagyjából azt, hogy a kőolajat, mint energiaforrást, mint az ipar kulcs-erőforrását, nyersanyagát az elmúlt száz, de különösen az elmúlt hatvan évben ugyancsak túlértékelik.
Nyikolaj Dmitrijevics Kondratyev (1892–1938) szovjet–orosz közgazdász igen okos ember volt. Ha nem így lett volna, Sztálin atyuska nem is likvidáltatja, mint oly sokakat, hiszen a ravasz grúz tudta, hogy értelmes emberek (Tuhacsevszki, Trockíj, Kirov, Gorkíj, stb.) veszélyt jelentenek a diktátorra, ezért csak magánál ostobább, műveletlenebb fajankókat (Berija, Hruscsov, Mehlisz, Bugyoníj,. Molotov, stb.) tűrt el maga körül. Kondratyev közgazdaságtani alapelméletét igyekeznek ma is elhallgatni, mert ideológiai szempontból (mármint: a neoliberális-globalista ideológia számára) felettébb kínos, hogy a szocializmus nagy gondolkodója tételesen be tudta bizonyítani, hogy a kapitalizmus igenis egy zsákutcás, eleve haldokló, saját maga berendezkedése által eleve halálra ítélt, nem fejlődőképes társadalmi rendszer. Kondratyev nem kevesebbet állított, hogy fél oldalon foglaljam össze több száz oldalas levezetését – és nem logikátlanul állította – hogy a kapitalista gazdaságokban megfigyelhető 10-15 éves „normál” konjunktúra-vállság periódusok mellett létezik, egy hosszabb, 4-6 ilyen ciklust magában foglaló fel-, és lefelé ívelő gazdasági periodicitás is. Ennek első időszakában (az „A” periódusban) a konjunktúra éles és hosszantartó, a válságidőszakok rövidek és esetlegesek, míg a második („B”) fázisban ez fordítva van: egyre rövidebb prosperáló szakaszokat egyre hosszabb, nehezebb, mélyebb válságciklusok követnek. Az „A” fázisban éles termelésnövekedés és általános gazdasági fellendülés, valamint életszínvonal-emelkedés figyelhető meg a reálgazdaság fejlődése okán, a „B” fázisban a reálgazdaság szerepét a spekulációs jövedelemszerzés (magyarán: a lopás-csalás) veszi át, a ténylegesen kimutatható „növekedés” csak illúzió, a reálgazdaság helyett csak a tőzsdei árfolyamok, az árak, a részvényértékek emelkednek, a tőke a termelő gazdaságból a spekulációba távozik, és az általános, mindenkire kiterjedő életszínvonal-emelkedés helyett csak a jövedelmi különbségek nőnek. Ilyenkor a gazdagok még gazdagabbak lesznek, de a nagy többség szegényebb, és a gazdaság és a társadalom egyre több válságtünetet hordoz. Mivel lopásból zárt rendszerben nem lehet megélni, ezért a rendszer saját magában hordozza önmaga elkerülhetetlen bukását. Márpedig a Naprendszer egy zárt rendszer, (pontosabban: a Föld és a rá érkező napsugárzás egy zárt rendszer), ahogy Bogár László oly gyakran idézi: aki elhiszi és meggyőződéssel állítja, hogy egy zárt rendszerben korlátlan növekedés lehetséges, az vagy közgazdasági Nobel-díjjat kap, vagy kényszerzubbonyt, azaz a növekedésre és a kamatra alapozott gazdasági rendszer nem tartható fenn, mivel a növekedésnek igenis, korlátai vannak.
Mindeddig semmi olyat nem látunk, amelyre bármely józan gondolkodó ember magától rá nem jöhetne. Kondratyev zsenije abban mutatkozik meg, hogy magyarázatot ad arra, hogy ennek ellenére, magyarán szólva annak ellenére, hogy a kapitalista társadalmi rendszer de facto bukásra van ítélve, hogyan képes a XVIII. század közepétől, mióta létezik, a mai napig, már mintegy 260 éve működni, mikor más „világmegváltó” (értsd: a keresztény civilizációt elvető) ideológiák 10-20, a kommunizmus 70 év alatt totálisan megbukott? Kondratyev válasza erre az alábbi: ha megfigyeljük, akkor minden, továbbfejlődésre már képtelen periódus végén a kapitalizmus termelési rendszere egy új, eddig nem ismert, magasabb szintre lép, szintet emel, a gazdaság motorja más területre helyeződik át, azaz a kapitalizmus (akárcsak egy petricsészében egzisztáló baktériumtörzs) folyamatos „átoltásokkal” tartja fenn magát. A Kondratyev-ciklus „hajtóereje” az új találmányok (találmány családok) bevezetése, elterjedése és kifutása. Az első ilyen szerinte a gőzgép volt, az 1770-es évektől – valójában már az 1740-es évektől megjelenik a nagyipari kapitalizmus, éspedig a textilipar forradalma, az új nagysebességű szövőszékek és a gyapotválogatógép feltalálásával – majd a gőzgép elterjedését az 1830-as évektől vasútépítés, 1870-es évektől az elektromosság, majd 1920-as évektől a gépipar és a járműgyártás – az olaj – korszaka követett. Kondratyev zsenije odáig elment, hogy már a harmincas években megjósolta, hogy az olaj-, és autóipar technológiai fejlődése hamarosan tetőzik, amely gazdasági és politikai kataklizmát jelent, azaz megjósolta a világháborút (amihez egyébként a harmincas években nem kellett nagy ész) és azt is, hogy e ciklus 1970 táján fog kifutni (a kőolajár-robbanás 1973-ban következett be. és ennek megjósolásához, nos, már igenis kellett ész ) és hogy a következő ciklus a távközlés és a hírközlés rendszereinek forradalma lesz, ami valóra is vált, ezt a ciklust – az elektronikai informatika korát – éltük az 2008-as gazdasági válságig. Most áll küszöbön a következő technológiai szintemelés, ugrás, és már az is világosan látszik, hogy ez a technológiai szint a biotechnológiai és a megújuló energetikára alapozott forradalom lesz.
most ugorjunk egy gondolatot.
Az, hogy az olaj-, és fosszilisenergia-alapú energiatermelés már most érezhetően szorul háttérbe, teljesen természetes, hiszen technológiai váltást élünk, ez a technológia selejtítésre kerül. Az olajkitermelés volumene gyakorlatilag már nem nő, a fosszilisenergia-felhasználás növekedési üteme töredéke a megújuló energiaforrások felhasználásának növekedési ütemének, 2016-ra már abszolút mértékben is a beépítésre kerülő új energiatermelő egységek nagyobb részét a nukleáris-, és megújuló energiaforrások fogják adni. A technológiai váltás ma már vitathatatlanul folyik. A középkor vízienergia-alapú iparát miért cseréltük le? Talán elfogyott a víz? A gőzgépek miért kerültek leváltásra? A gőzgépek kifutási idejét a technológiában rejlő technikai lehetőségek kifutási ideje, és nem a rendelkezésre álló üzemanyag (szénkészlet) mennyisége határozza, határozta meg. A bolygón valaha volt kőszénkészlet nagyobb részét nem termelték ki, és valószínűleg már nem is fogják. Csak a borsodi szénmedencében jelenleg is még legkevesebb ötmilliárd tonna kitermelhető kőszén van. Csak ez a szénmennyiség a jelenleg rendelkezésre álló szénfluidizációs technológia felhasználásával elegendő ezernyolcszázmillió tonna folyékony üzemanyag előállítására, amely Magyarország jelenlegi szinten durván háromszázötven évi fogyasztása. Csak a tisztánlátás végett. Az, hogy ezt jelenleg nem csinálja senki, mindössze azért van, mert jelen olajárak mellett ez nem gazdaságos, és valószínűleg már nem is lesz, mert ma már jobb technológiák is vannak ennél. A kőolajkészletek soha nem fognak kimerülni. A könnyen kitermelhető készletek elfogyása és az olajár emelése nem egyik napról a másikra, de folyamatosan rentábilissá teszi a különböző olajnyerési technológiákat, melyekből elképesztő mennyiségű tüzelőanyag állítható elő. Ezért a kőolaj ára nem emelkedhet korlátlanul, csak amennyire gazdasági szempontból célszerű, azaz abban az ütemben, ahogy az új energetikai technológiákat honosítani, terjeszteni lehet.
Senkinek ne legyenek illúziói: ez fog történni, pontosabban ez van folyamatban már 1973 óta: a fosszilis energia árának lassú, de folyamatos, állandó emelése, amely extraprofitot biztosít a tulajdonosaiknak, akik ezért cserébe gondolnak a jövőre, azaz finanszírozzák az olajalapú technológia leváltására irányuló kutatásokat, biztosítva saját túlélésüket. A technológiai váltás ugyanis csak a nevében tudományos-technikai „forradalom”, ahogy forradalom sincs úgy, hogy reggel felébred az ember, és egyszercsak forradalom van, ugyanígy ne gondolja senki, hogy holnaptól bezárják az összes benzinkutat, és nem lesz több olajkitermelés.
Adott egy folyamat, melynek kezdeti-, és végállapota egymástól gyökeresen eltér, de a közötte lévő út minél hosszabb, annál kevésbé rázós. Már akinek. Mellesleg, a kőolaj-kitermelés több ezer évig nem fog megszűnni, mert oldószerre és kenőanyagra szükség lesz. Ha holnaptól nem lenne kenőolaj, holnaptól lehetne vízalapú, grafitszuszpenzióból készült kenőanyagot forgalmazni, a kenőolajipar nem azért fog sokáig fennmaradni, mert nincs helyettesítője, hanem mert nem technológiai kulcsiparág, és mint ilyen, esetében nem áll fenn a fejlesztési kényszer. A néhány tömegcikk gyártás sem kulcsiparág, nem is fejlődött túl sokat az elmúlt tízezer évben a kalapács, a vödör, a véső, a szög vagy a punci ergonómiája. Tüzelőolajat, üzemanyagot illetőleg folyékony tüzelőanyagot már a harmincas évek végének Német Birodalma is nagy mennyiségben és gazdaságosan tudott gyártani. A Ruhr-vidék kőszénkészletének olajjá, benzinné történő feldolgozása már az akkori technológiai szinten is megoldható volt, alig drágábban, mint az olajár, ami a maihoz képest akkor nevetséges volt. Németországnak sem akkor, sem ma nincsenek jelentősebb olajkészletei, akkori kitermelése sem fedezte fogyasztása 10%-át sem, Hitler a román nyersolajat és a magyarországi, zalai mezőket használhatta saját forrásként. Műbenzingyártása már akkor fedezte fogyasztását, ha az olaj égetően szükséges lett volna a német iparnak és gazdaságnak, sokkal nagyobb erőket mozgósított volna a közel-keleti olajkészletek megszerzésére, melyre 1941-ben minden lehetősége megvolt. A háború végén beállt üzemanyaghiányt nem az olajmezők elvesztése vagy a műbenzingyártási kapacitás elégtelensége okozta, nem az a tény, hogy a szövetségesek stratégiai légiereje igen jó érzékkel támadta a műbenzingyárakat, és azokat lerombolva tette Németországot harcképtelenné. Hitler birodalmát ugyanis az üzemanyaghiány győzte le, nem más: ez ragasztotta a földön akkori technikával legyőzhetetlen sugárhajtású légierejét, márpedig légifölény nélkül háborút nyerni nem lehet, ez állította meg akkori technikával kilőhetetlen, legyőzhetetlen királytigris (Pz VIb) harckocsijait, mind az Ardenekben, mind a Balaton-felvidéken. Innentől pedig sima.
Ha ma Magyarországnak felelős kormánya lenne (maga a politikai berendezkedés, a négyévenkénti választások, azaz az úgynevezett „demokrácia” nem teszi lehetővé a hosszú távú, stratégiai döntéseket hozzanak, hiszen a „nép” dönt a kormányformáról, azaz a legfontosabb kérdéseket a leghülyébbek dönti el), egy átfogó programmal könnyedén fel tudná számolni az ország kőolajfüggését. 1,2 millió hektárnyi, ma egyébként megműveletlen földön olajnövényeket és bioetanol-gyártásra alkalmas alapanyagot termelve az ország teljes folyékonyüzemanyag-szükségletét fedezni lehetne. Ehhez fel kellene építeni több tucat bioetanol-, és biodízel-üzemet. Az alapanyag-termelés, az építés és a tüzelőanyag-gyártás valóban képes lenne ha nem is egymillió, de több mint kétszázezer munkahelyet teremteni, a kereskedelmi mérleget (a drága olaj importjának kizárásával) elképesztő mértékben javítani. A dolog önfinanszírozó, hiszen az üzemanyagot így is, úgy is meg kell venni, ilyen szempontból minden fogyasztónak mindegy, hogy Bur-el-Ibrahim sejk építi-e fel huszonhatezredik felhőkarcolóját Dubajban az én nehezen megkeresett pénzemből, amit otthagyok a benzinkúton, vagy egy magyar paraszt és egy magyar munkás zsebében itthon marad, de az országnak bizony nem mindegy. Természetesen ismerjük a sötétzöldek , meg a Font Sándor-féle idióták összevissza hazudozásait a bioetanol-termeléssel felhajtott élelmiszerárakról meg a harmadik világbeli éhező néger kisgyerekekről, és őszintén megmondom, engem csakis olyan mértékben érdekel az egymást kalasnyikovval kergető niggerek éhhalála Szomáliában meg Zambiában, mint őket az én sorsom. Az egész világ jobban járna, ha Afrikát csak gazellák és elefántok laknák. Egyébként pedig nem kell közgazdásznak lenni annak belátásához, hogy ha a nyugati világban – például Magyarországon- valaki kevesebb húst eszik, vagy alapvetően kevesebb élelmiszert fogyaszt, holott megtehetné, attól még egyetlen kongói fekete gyereknek nem jut több ennivaló, mert a termelés annyi lesz, mint a fizetőképes kereslet. Ha a négergyerek nem tudja megvenni a betevő lisztet, akkor lehet bármennyi liszt, úgyis éhezni fog, ha a sörhasú német polgár környezettudatosságból nem vesz meg egy kiló marhahúst, akkor majd elkölti másra az euróját. Például egy liter bioetanolra, a legújabb legkorszerűbb kocsijának tankjába, és az az euró hozzánk is kerülhet, az éhező néger gyerek felett zsarnokoskodó (és kábítószer-kereskedő, valamint a nyugati bánya-, és olajvállalatokkal gátlástalanul összejátszó) fekete hadúr kasszája helyett.
Ma már minden technológiai lehetőség adott ahhoz, hogy bioetanolt (ami pedig egyébként összehasonlíthatatlanul jobban esik a motornak, mint a büdös benzin, aki rászokik az etanolra, az mást már nem is akar, ez nemcsak a kocsmában, az üzemanyagkúton is igaz) ne keményítőtartalmú és cukortartalmú növények erjesztésével, hanem nyers cellulóz cukorrá alakítása, majd ennek erjesztése útján nyerjék. A cellulóz forrása szinte kimeríthetetlen, ha magyar vonatkozásban gondolkodunk, pusztán a más célra alig alkalmas kukorica-, és napraforgószár és mákszalma feldolgozása útján – 100 kg száraz napraforgószárból 37 kg nyers glükóz, ebből durván 28 kg, azaz 35,4 liter etanol nyerhető - fedezni lehetne a teljes üzemanyag-szükségletet. Többek között pontosan erről szól a biotechnológiai forradalom, a műszaki technológia magasabb szintre emelése. És akkor még nem is beszéltünk a csodanövényről, a smaragdfáról. Az egyszerű állampolgár természetesen „jobban járna” ha nem a bioetanollal történő autózás váltaná ki a kőolajtermékeket, hanem az elektromos energia. A bioetanol árszintje hosszabb távon nem lenne lényegesen alacsonyabb a petrolkémiai termékeknél, már csak azért sem, mert az államok továbbra sem mondanának le az üzemanyagokra kivethető, sarc mértékű jövedékiadó-bevételről. Az, hogy a jövő az elektromos autózásé, ismételten a technológiai forradalom szükségszerűsége idézi elő. A bioetanollal történő meghajtáshoz ugyanis nem kell lényeges módon módosítani a jelenleg használt autók (hajók, repülőgépek, kisgépek, stb.) motorjait, beleértve a dugattyús motorokat és a gázturbinákat egyaránt: ezek alkohollal nemhogy ugyanúgy, hanem jobban működnek. A valódi technológiai váltáshoz szükséges a világ gépjárműparkjának lecserélése elektromos meghajtású, vagy bioetanol-hibrid, kettős üzemű autókra, hiszen a világ több százmillió darabos gépjárműállományának lecserélése ismételten hosszan tartó ipari konjunkturális időszakot biztosítana. Mind e mellett reálisan számításba kell venni a tüzelőanyagcellás, hidrogénüzemű járművek elterjesztésének lehetőségét.
A jelenlegi helyzet az 1900-as évek elejének trendfordulójához hasonlítható, amikor gőzmeghajtású közúti autók, elektromos üzemű, mechanikus-, és girohajtású eszközök, gázmotoros, diesel-motoros, wankel-motoros, otto-motoros, kissé később sitrling-féle hőlégmotoros, illetőleg gázturbinás járművek tömkelegei, előremutató, kísérleti-, és tanulmány-konstrukciók tömegei jelentek meg. Ebből a hőskorból sarjadzott ki pár évtizeden belül, hogy alapvetően két motortípus: a diesel-, és az otto-motor maradt meg reálisan a piacon. Most, a technológiai váltás időszakában – mikor a gépjárművel autózás nem kulcskérdés többé, mivel nem ez lesz az ipar siker-, és húzóágazata, hanem a biotechnológia – jelenleg még kérdéses, hogy melyik műszaki megoldás veszi át a fosszilis hajtású dugattyús erőforrások helyét ezen a területen a három jelölt közül melyik lesz az uralkodó. A tüzelőanyagcellás megoldásnál a hidrogén tartós és alacsony önsúlyú (nagy energiasűrűségű) tárolását, az elektromos eszközöknél a megfelelő tárolóképességű és megfizethető árú akkumulátorok létrehozását, a bioetanol-hajtásnál a nagy tömegben és nagy hatásfokkal történő közvetlen erjesztését a cellulóznak alkohollá kell, mint közvetlen megoldandó technikai feladatot megjelöljük, hozzátéve, hogy tulajdonképpen ma már mind a három feladat „meg van oldva”, pusztán csak technológiai finomításokra és tömeggyártásba vonásra van szükség. A tömeggyártásba vonás – lásd a mobiltelefonok és az internet robbanásszerű elterjesztését – korántsem olyan nagy vállalkozás, mint sokan gondolják. Ezekre a kérdésekre pár éven belül választ kapunk, azt kell mondjam, hogy akinek négyévesnél fiatalabb autója van, az jobban teszi, ha már nem számít arra, hogy hagyományos üzemű újabbat vegyen helyette. Az már várja ki a trendfordulót. Számunkra – a kisemberek számára – azért lenne jobb az elektromos meghajtás diadala, mert az áramtermelést és az áram hozzáférését nem lehet úgy korlátozni, mint akár az etanol-, akár a hidrogéngyártást, így a jövőben talán egy kicsikét olcsóbban autózhatnánk.
Megjegyzendő, hogy a bioetanol ma már adókedvezmény nélkül is olcsóbb a benzinnél (106 dollár/hordó olajár alatt), egy elektromos autó teljes életciklusát tekintve, azaz árát és élettartama alatti használatának teljes költségeit tekintve már 2009-ben olcsóbb volt, mint egy vele egykategóriás benzinüzemű jármű beszerzési ára és költségei. Köztudomású, hogy az embereket nehéz rávenni az újra, rendszerint 30%-os megtakarítás szükséges ahhoz, hogy váltsanak egy olyanra, amitől idegenkednek, az olajárak további emelkedését és az elektromos autók fejlesztési-, és szériaköltségeinek csökkenését ismerve bízvást állíthatjuk, hogy 2018-2026 körül az új autók piacán az elektromos-, és elektromos tárolóképes hibrid járművek eladási darabszáma verni fogja a hagyományos járművekét. Mikor akadémikus vitákat folytatnak gazdasági szakemberek a kőolaj kiaknázásának lehetőségéről, mikor az Egyesült Államok gyermeki „akarom, akarom” primitívséggel küzd az olajcsapok korlátlan ellenőrzéséért, mikor a kőolaj középtávú árelőrejelzéséről vitatkoznak illetékesek, és arról győzködik egymást, hogy az vajon tetőzött-e már az olajkitermelés – nos, ezek a viták leginkább az 1943. november végi teheráni konferencia helyzetéhez hasoníthatóak. Mikor a nagy tömegek, a milliók élethalálharcot szemléltek vagy vettek benne részt tevőlegesen, mikor látszólag az volt a kérdés, vajon Hitler megszerzi-e a világot, vagy a „szabad világ” (köztük Sztálin …no comment…) legyőzi-e a „fasiszta fenevad”-at…addig Teheránban, Churchill, Roosevelt és bajszos Koba , de legfőképpen a mögöttük álló, a tényleges világhatalmat akkor – és most is – gyakorló háttérhatalom emberei erre a vitára legyintettek, hiszen ez már akkor egy lejátszott, eldöntött, eldőlt kérdés volt…őket már a világ újrafelosztása, a világ háború utáni sorsa érdekelte. Olaj…ugyan. Lejárt lemez. Noé kib…szta a bárkájábul’. A krétai szibilla háromezer évvel ezelőtt tudta, hogy az igazi kincs a tiszta víz és a jó termőföld lesz, nem az arany – vagy az egykori „fekete arany”."
